Vannak napok, amelyek egy életre beleégnek az emlékezetünkbe. Nekem ilyen volt az, amikor először apa lettem.
A felkészülés hónapjai
A terhességünk szépen, gond nélkül zajlott. Minden megvolt: a kiságy összeszerelve, a ruhácskák kimosva, a pelusok katonás rendben sorakoztak a polcon. Készen álltunk. Legalábbis azt hittük.
Ahogy közeledett a kiírt időpont, a feleségem egyre nehezebben viselte a terhességet. Takarított, rohangált, minden apró trükköt bevetett, amit csak hallott, hogy hátha beindul a szülés. Én pedig tudtam: közel a pillanat, amikor az életünk örökre megváltozik.
Az indulás a kórházba
December 30-án este, kilenc óra körül beléptünk a kórház kapuján.
Megvizsgálták a feleségemet, majd az orvos rám nézett, és rutinszerűen közölte:
– Apuka, menjen csak haza, ez még eltart egy darabig. Ha eljön az idő, hívjuk.
Menjek haza? Könnyű azt mondani. Hogyan aludhatnék nyugodtan, miközben a feleségem a kórházban van?
A hajnali hívás
Hajnali négy órakor megszólalt a telefon. Az a hívás, amit sosem felejtek el. Nem kellett sokat magyarázniuk – én már úton voltam. A szívem a torkomban dobogott, miközben a város alvó utcáin rohantam a kórház felé.
A szülés hosszú órái
Az órák lassan teltek. Csak ott álltam, fogtam a feleségem kezét, próbáltam biztatni, miközben szétfeszített a tehetetlenség érzése. A feleségem hősiesen küzdött.
A kórház személyzete fantasztikus volt – támogattak, segítettek, és a profizmusuk biztonságot adott.
A nagy pillanat
Reggel 9 órakor, megszületett a kisfiunk.
Először sírt fel, mi pedig együtt sírtunk vele – a megkönnyebbüléstől, az örömtől, attól, hogy végre a karjainkban tarthattuk őt.
Abban a pillanatban minden fáradtság és aggodalom eltűnt. Csak egy aprócska csoda maradt, aki végre velünk volt.
💙 Záró gondolat
Ez volt az a nap, amikor apa lettem.
Ez volt a nap, amikor megtanultam: az élet legnagyobb kalandja egyetlen sírásból indul.